Kerekes Gábor: Hetvenes Nyolcvanas - fotókiállítás

A Kerekes által megragadott helyzetekben mintha még az idő is megállt volna, de nem úgy, ahogy az elcsépelt metafora nyomán megpróbáljuk elképzelni - megfagy az idő: kimerevedik a mozdulat -, hanem úgy, hogy ami eddig is csak állt, most kezd elmosódni, va

Kerekes Gábor helyszínei és mindennapjai

A Kerekes által megragadott helyzetekben mintha még az idő is megállt volna, de nem úgy, ahogy az elcsépelt metafora nyomán megpróbáljuk elképzelni - megfagy az idő: kimerevedik a mozdulat -, hanem úgy, hogy ami eddig is csak állt, most kezd elmosódni, va

Kerekes Gábor helyszínei és mindennapjai

Kerekes Gábor több mint harminc éves munkásságának három rétege közül az elsőt tekinti át ez a kötet, a pályakezdéstől az 1980-as évek végéig. (A második a professzionális fotóriporteri munka, melyet ő élesen elkülönít a művészeti tevékenységtől, míg a harmadik egy gondolatilag elvontabb, gyakorlatilag nagyon is érzékeny, filozofikus, kvázi-tudományos képi világ kiépítése, mely a mai napig is tart.) A keletkezés dátuma azért is fontos, mert akkor még szokatlan volt az a Kerekes-féle vizuális nyelvezet, amelyet ma sok fiatal természetes közkincsnek tekint.

Az itt összegyűjtött mintegy negyven fényképet (az életműve két évtizedét) a szerző hűvös logikával két részre bontja a tér és az idő tengelye mentén, pontosabban két metaforát alkalmazva. Az egyik a "hely", a másik a "mindennapok". Ha valaki a teret helyszínként értelmezi, mint Kerekes - kihalt terekként, egy-egy komor épülettel -, elvárhatnánk, hogy az időtényezőt valami életteli, mozgó, dinamikus erővel jelenítse meg. De nem így történt. A helyzet minden, csak nem mozgalmas. A képek nem örökítenek meg szinte semmit, a mindennapok unalmasak és egyformák, az emberek csak vannak, ha egyáltalán. A Kerekes által megragadott helyzetekben mintha még az idő is megállt volna, de nem úgy, ahogy az elcsépelt metafora nyomán megpróbáljuk elképzelni - megfagy az idő: kimerevedik a mozdulat -, hanem úgy, hogy ami eddig is csak állt, most kezd elmosódni, vagyis elindulni az enyészet felé. Mintha a fényképész a látványt nem megmenteni akarná az örökkévalóság számára, hanem elindítani a lassú elmúlás, az enyészet felé.

De tekintsük az elmondottakat akár egy külső szemlélő spekulációinak, maga a fekete-fehér látvány önmagában is tartalmaz annyi különlegességet, hogy Kerekest már az 1970-es évek elején a magyar fotográfia úttörőjének kell tekintenünk. Ilyen különlegesség az élesség és a homályosság közti fokozatok, meg a feketedési értékek elmélyült és bonyolult alkalmazása. Van ugyan néhány kép, éles kontúrú, komor épülettömbbel vagy vastraverzekkel, ahol a perspektivikus rövidülés koromfekete ékként hasít a kép terébe, de ezek is egy halott "stalker"-világ kulisszáiként értelmezhetők. A többi azonban elmosódott, álomszerű látomás, melyen a fényképezőgép lencséje, az expozíciós idő, a nyersanyag érzékenysége, esetleg egy parányi bemozdulás összjátéka járul hozzá a tereptárgyakat belepő por vagy hó hatásához.

Olykor nemcsak az épület, hanem a fénykép is párában oldódik fel (Fürdő), máskor egy lepusztult, túlvilági kísértetkastély kerül a szemünk elé, pedig csak a metafora minősül vissza valósággá a kihalt Vidám Park Szellemvasútjának bemutatásán.

Az ilyen környezetet a "normális" városlakó kerülni szokta, kivéve a látványtervezőket és filmgyári berendezőket, akik forgatási helyszíneket keresnek, valamint azt a generációt, amely az 1960-as, 1970-es években kezdett a körülvevő társadalomban orientálódni. Kerekes Gábor nem egyszerűen titokzatosságra vagy romantikára vágyott pályakezdő korában - első képeit a korabeli kritika is új szociológiai szemléletmód megnyilvánulásaiként értékelte. "Mindennapjairól" szóló tudósításait nem kevésbé. (Hasonlóképpen egyértelmű társadalomkritikát olvastunk ki Kerekes kortársai, Hámos Gusztáv, Vető János, Szerencsés János, Jokesz Antal vagy a valamivel később induló Szilágyi Lenke fotóiból.) A minden akciót nélkülöző, elmosódott "események" között csak az olyan furcsaságokra kell felfigyelnünk, mint a fürdőszoba mennyezetéről lelógó hurok, a "láthatatlan" céllövöde, vagy a konceptualista dokumentációként is értékelhető Hinta. Hogy a mindennapok közé olykor beiktatódik az ünnep, nem jelent semmit. A Születésnap ugyanolyan álomszerű, mint egy kőbányai gyárrom (nem várrom!), a Körjáték mint egy rossz kriminalisztikai felvétel, a városligeti jégen úgy vonaglanak a korcsolyázók vasárnap délután, mint a légypapíron a legyek, míg a Hétvége, ha egyáltalán szól valamiről, akkor az elrontott családi fényképek semmit mondását dolgozza fel. Kerekes ekkori legfontosabb fényképén, a camera obscurával fölvett Május 1-jén egyszerűen "átszellemül" és eltűnik a felvonuló tömeg.

A képek elkészülte óta eltelt időben már nagyon is jól megtanultuk - Roland Barthes-tól, Paul Viriliótól, Vilém Flussertől és másoktól -, hogy minden fénykép az eltűnésről, az elmúlásról, a halálról szól. De Kerekes képes a kikerülhetetlen melankólián túltenni magát három különös vizuális paradoxonnal. Könyve végére berak egy furcsa figurát, hajómodellel a kezében, akiről alig hisszük el, hogy nem él, hanem kőszobor (Gyereksír). A következő kép a Gyász: komikus kendőbe burkolódzó, magányos alak, aktatáskával, mintha szobor lenne. Az utolsó felvétel a kötet legéletszerűbb és legvidámabb alakja, egy vigyorgó Harmonikás. Síremlék, de többezer éves etruszk derűvel az arcán.

Beke László

Helyszín: Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház George Estman Terem

Cím: 1065 Budapest-Terézváros, Nagymező utca 20.
Telefon: (1) 473-2666
Fax: (1) 473-2662
E-mail: maimano@maimano.hu
Nyitvatartás: minden hétköznap: 14.00 - 19.00, hétvégén és ünnepnapokon: 11.00 - 19.00.

Figyelem!

Ünnepek alatti kiállítótermi nyitva tartás:

december 24: szerda - pihenőnap - zárva
december 25: csütörtök - munkaszüneti nap - zárva
december 26: péntek - munkaszüneti nap - zárva
december 31: szerda - munkanap - zárva
2004.
január 1: csütörtök - munkaszüneti - nap -zárva